Kedves tini emlékeim között örök dobogós helyen van a Sebhelyes Arcú Rém első és azóta egyetlen számomra hiteles fenti mondata  (ld: https://www.youtube.com/watch?v=gEcrB8S7ztA ), amit még anno mutatott és mondott a bekapcsolt kamerába, miszerint : „Szopjatok le mind!”,  vagy a másik gyöngyszem, ahol őméltóságú Pilip bajuszkirályfi küldött el mindenkit a kurva anyjába, teljesen okosan és számára jogosan. Anno persze Balázs se volt tétlen, és azóta felküzdötte magát a fáskamrás pincéből a nappaliba, ahol most szorgalmasan kotorja a zsíros bödönt Janijával, a másik kis parazitával.  

  Ha a szokásos kereskedelmi tévéadókat nézed, akkor napi kapcsolatban vagy azzal az információfüggéssel, ami szerintem egy idő után simán nevezhető light-dizájnerdrognak,  legyen szó itt az összes kis búrkifligyerek csínjáról-bínjáról , ki mit szedett-szopott-nyalt-falt, ki kivel baszott vagy hol mutogatta magát.

 Szívatod le az agyad, állítod át magad üres papírpohárrá, amibe folyton belecsorgatják a lét, s ha átázik, nem cserélik le soha. Egy idő után az a kényelmetlen érzésed lesz, hogy büdös van, de nem tudod, hogy honnan jön? Hát belőled főleg.

 Van egy életszakasz, amikor ez normális, de aztán el kéne hogy múljon. Ki kéne ülni a napra száradni. Ki kéne csúsznia a dugónak magától, az értelemnek meg kéne találnia a láncot, meghúzni, hogy lemenjen a kátrány, főleg miután letudod a kamaszkort. Az összes dizsis összehányt reggel, a házibulik (vannak még egyáltalán? ) gyűrött hajnala a járda mellett, a füstös, dohányszagú lehelet a koszos farmerral, mind – mind egy puha emlékpárna, melyre lehajthatod fejed, ha a haverokkal összefuttok, és röhögtök magatokon egy sort. Már ha nem rühellitek egymást azóta. Gyerek-munka-asszony-pénz kombó sokszor bekavar.  

 Egy kicsit félek, hogy a gyerkőceim mit tekintenek majd példának, merre forgatják majd a sorskereket. Amit látok, az van olyan sorvasztó, mint barátok közt Magdi néni éves tampongyűjteményét válogatni.

 Amit szemeddel látsz, szíveddel érzel, azok a médiacölöpök, vagy celebek, glammodellek, paplanszájú dubajkurvák, orkok, véglények, kiknek világában nehéz az eligazodás, hogy mit is tekinthetünk kiindulási pontnak a horizonton, ki vagy mi legyen az állócsillag, ami átvezetne minket a média fostengerén. Nagyon kell vigyázni mostanában, ha tényleg olyan információhoz szeretnél jutni, melyben megbízhatsz, mely nem rágja le a lábad, és nem köhécselsz utána hónapokig. Mit lehet tenni az ellen, hogy Sylvykből, Sára-Kata-Dorkákból én csak és kizárólag a pinájukra vagyok kíváncsi, meg max a lábaikra, mert azokban biztosan nincs agy. Kit érdekel, hogy kiskorukban körbenőtték a puncijukat, és elkezdtek beszélni? Nekik is jobb lenne, ha a hangokat csak eksönnél használnák, esetleg szopásnál nyammoghatnak, mert egyéb funkciójuk teljesen érdektelen. Nem kell bizonygatni, hogy a légüres tér a fejükben nem tökéletes, hanem ereszt, és bekerült oda egy légy, az suttogja a hangokat, nem az agyuk. 

Egy ideig vergődtem azon, hogy miért kell vajon ennyi hülye a világra, de aztán megszoktam. Ezek csak úgy jönnek, és kész. Nagyon kell vigyázni, hogy nehogy az ember vitázni kezdjen velük valamin, mert az ő szintjükön ők a Delta Force, és hopp, kinyírnak. A világ ablakának így marad a net, pár oldal, ahol bízhatsz benne, hogy a hírek fele igaz, aztán időt és energiát áldozhatsz arra, hogy elolvass csilliárd blogot, hogy megtudd a zemberek véleményét, gondolatát, és ebből összerakj valamit magadnak.

Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Én is hozzáteszem a magamét.

Ahogy te is.